Tátra Utoljára

A hétvégén Marcival úgy döntöttünk, meglátogatjuk idén még egyszer utoljára nagy szerelmünket, a Magas Tátrát; úgyis mindenhol azt olvasni, hogy a hegy ősszel a legszebb, erről a saját szemünkkel kellett megbizonyosodni!

Három napot szántunk a dologra, de sajnos a szombatot elmosta az eső, így ezt a napot főként a lehangoló poprádi plázák tanulmányozásával töltöttük…

Vasárnap reggel hajnalok hajnalán indultunk a hegyre, csipkedni kellett magunkat, hiszen ilyenkor már korán sötétedik, nem szerencsés vaksötétben lebotorkálni a magasból.
Hideg volt és köd, alig pár méteres látótávolság, sehol egy lélek; így meneteltünk tán 2-3 órán keresztül, kissé morcosan, és közben konstatáltuk, hogy a magasság emelkedésével egyre több hó vesz körül minket.

Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen eloszlott a köd, és kitárult körülöttünk a mennyország.

Végül a nap is kisütött, és kiderült, a gyönyörűség még tovább fokozható…
Csak a szikrázó napsütés, a vakító, szűz hó, és a pesti füleknek oly szokatlan, tökéletes csönd.
Leírhatatlan élmény.

Rajtunk kívül két kisebb csapat indult el aznap a Bystré sedlo, másnéven Lorenz hágó (2314 m) megmászására , de a hirtelen lehullott nagy hó az utolsó, meglehetősen meredek szakasz előtt mindannyiukat visszafordította; így Marcival elsőként mi vájtunk utat a néhol combig érő hóban, sokszor szem elől tévesztve még a turistajelzést is.

Patakokban ömlött rólam a víz, fülemben dobolt a saját szívverésem, aztán egyszer csak ott álltunk a nyeregben, alattunk-körülöttünk pedig az elvarázsolt hegy.

A lefelé út, az egy-két gatyafékes szakaszt leszámítva zökkenőmentes volt, egy helyen megálltunk enni és sütkérezni egy utolsót.

Majd a hóhatárt elhagyva pár mirelit áfonyát is sikerült begyűjteni.

Késő délután, fáradtan, mégis teljesen feltöltődve értünk vissza a "civilizációba" ahol is muszáj volt búcsúzóul egy-két felettébb giccses tájképet készítenem a ködbe burkolózott, őszi Tátráról.

Bori